Bejelentkezés

Szabadság munkaerő-kölcsönzés esetén

A szabadság alkotmányos alapjog, amely minden munkavállalót megillet, azokat is, akik a hagyományostól eltérő, atipikus munkaviszonyban dolgoznak. Ugyanakkor, ha a munkaszerződés részmunkaidőre, határozott időre, vagy éppen munkaerő-kölcsönzésre létesül, az több tekintetben kihathat a szabadsághoz való jog gyakorlására is.

A részmunkaidős és a határozott idejű munkaviszony elemzése után ezúttal két újabb atipikus foglalkoztatási formát veszünk sorra.

Szabadság egyszerűsített foglalkoztatásban

Az egyszerűsített foglalkoztatásra is alkalmazni kell az Mt. szabályait, ha maga az Mt. eltérően nem rendelkezik. A szabadság kapcsán egyedül a kiadási szabályokat nem kell alkalmazni, a szabadság azonban az általános szabályok szerinti mértékben jár [Mt. 203. § (1) bek., az egyszerűsített foglalkoztatásról szóló 2010. évi LXXV. törvény]. Például, egy négy hetes idénymunkára szerződő munkavállalónak időarányosan jár két-három nap szabadság (életkortól és egyéb körülményektől függően). Az alkalmi munkásoknál más a helyzet, hiszen ott az öt egybefüggő napot nem haladhatja meg a munkaviszony, márpedig ilyen rövid időre időarányosan még fél napnyi szabadság sem jár, amit egy egész napra fel lehetne kerekíteni [Mt. 121. § (2) bek.]. 

Amennyiben tehát legalább egy nap szabadság jár az egyszerűsített munkaviszonyban, úgy azt a természetben ki kell adni. A szabadság kiadására vonatkozó kötöttségekre nem kell tekintettel lenni, tehát az kiadható 15 napos előzetes értesítés nélkül is, és akár egynapos részletekben is. Az az előírás sem érvényesül, hogy évente hét napot kötelező lenne a munkavállaló kérése szerint kiadni. 

A szabadság természetbeni kiadása mellett a másik – a gyakorlatban többször előforduló – lehetőség, hogy a szabadságot a munkáltató a munkaviszony végén pénzben megváltja (Mt. 125. §). Mivel a rövid időre létesített egyszerűsített foglalkoztatásnál a munkáltató tipikusan minden munkanapot le kíván dolgoztatni, ez utóbbi megoldás az életszerűbb.

Munkaerő-kölcsönzés és szabadság

A munkaerő-kölcsönzésnél a kikölcsönzés tartama alatt (tehát amíg a munkavállaló egy adott kölcsönvevőnél dolgozik) a kölcsönvevő felel a szabadság kiadásáért. A munkaidőre és pihenőidőre, illetve ezek nyilvántartására vonatkozó szabályok tekintetében ugyanis a kikölcsönzés alatt a kölcsönvevő minősül munkáltatónak [Mt. 218. § (4) bek. c) pont]. Az Mt. 222. §-a alapján e szabálytól kollektív szerződés elvileg ugyan eltérhet, véleményünk szerint azonban a munkáltatói jogkör kölcsönbeadó és kölcsönvevő közötti megosztása nem kollektív szerződési tárgykör, amelynek hatálya egyszerre amúgy sem terjedhet ki a kölcsönbeadóra és a kölcsönvevőre is. Ezért lényegében nincs értelme egy olyan kollektív szerződésnek, amely a szabadság (vagy bármely más, a munkaidőt érintő kérdés) tekintetében a kölcsönbeadót jelölné ki munkáltatónak.

Gyakori kérdés, hogy ha a kölcsönvevőnél hatályos kollektív szerződés, vagy belső szabályzat alapján a munkavállalókat az Mt.-nél több szabadság illeti meg, ezt vajon a kölcsönzöttekre is alkalmazni kell-e? 

A törvény szerint, a kikölcsönzés tartama alatt a munkavállaló számára biztosítani kell a kölcsönvevővel munkaviszonyban álló munkavállalókra irányadó alapvető munka- és foglalkoztatási feltételeket. Ide tartoznak különösen várandós és szoptató nők, valamint a fiatal munkavállalók védelmére, a munkabér összegére és védelmére, továbbá az egyéb juttatásokra és az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó rendelkezések [Mt. 219. § (1) –(2) bek.]. Ez a rendelkezés a 2008/104/EK irányelv 5. cikkének átvételén alapul. Érdekes ellentmondás ugyanakkor, hogy míg az uniós jog a munkaidővel kapcsolatos munkafeltételeket is az alapvető feltételek körébe sorolja – amelyek tekintetében tehát a kölcsönzött munkavállaló is egyenlő bánásmódra jogosult –, az Mt. felsorolásából ez láthatóan hiányzik. Az irányelv konform értelmezés azzal oldható meg, hogy az Mt. az alapvető munka- és foglalkoztatási feltételek körébe tartozó elemeket a „különösen” szó szerepeltetésével sorolja fel. A lista tehát nyitott, így abba – az irányelvből eredően – bele kell értenünk a munkaidővel kapcsolatos kérdéseket is. Ezért tehát, ha a kölcsönvevőnél a kollektív szerződés, vagy egyoldalú munkáltatói szabályzat, kötelezettségvállalás alapján több szabadság jár, mint amit a törvény megkövetel, e rendelkezéseket a kölcsönzött munkavállalókra is alkalmazni kell.

További kérdés, hogy vajon szabályos-e a kölcsönzött munkavállalónak szabadságot kiadni két kikölcsönzés között? 

Álláspontunk szerint nem, mivel a törvény szerint szabadságot kiadni csak beosztás szerinti munkanapra lehet [Mt. 124. § (1) bek.]. Márpedig, a munkaerő-kölcsönzésre irányuló munkaviszonyban a kölcsönbeadó közvetlenül nem foglalkoztathatja a munkavállalót – erre csak a kölcsönvevőnél nyílik lehetőség, hiszen erre köttetik maga a munkaszerződés –, ezért kikölcsönzés hiányában beosztás szerinti munkanapról sem lehet szó. Ugyanerre következtethetünk az állásidő szabályából. Eszerint a munkavállalót alapbére (és a beosztástól függően a bérpótlékai) illeti meg, ha a munkáltató foglalkoztatási kötelezettségének a beosztás szerinti munkaidőben nem tesz eleget (állásidő) [Mt. 146. § (1) bek., 147. §]. Tehát, a két kikölcsönzés között a munkavállalónak egyébként sincs munkavégzési kötelezettsége, ám a bérére jogosult, ezért rendeltetésellenes joggyakorlás lenne erre az időszakra szabadságot kiadni (Mt. 7. §).

(Cikkünket teljes terjedelmében a Munkaügyi Tanácsadó áprilisi számában olvashatják)

 

dr. Kártyás Gábor (2021-04-28)