Nem sért uniós jogot a magyar reklámadó

A reklámadó Magyarországon egy 2014. augusztus 15-én hatályba lépett törvény által bevezetett progresszív adó a reklámok e tagállamban való közzétételéből származó árbevételre.
A reklámadó a Magyarországon reklámot közzétevők (napilapok, audiovizuális média, plakátok) nettó árbevételén alapult, kezdetben hat, az árbevétel alapján megállapított progresszív adókulcsból álló adótáblát tartalmazott, később annak átalakítása folytán már csak kettő adókulcsból állt és volt lehetőség arra is, hogy azok az adóalanyok, akiknek adózás előtti eredménye 2013-ban negatív vagy nulla volt, az adóalapjukat az előző évek elhatárolt veszteségének 50%-ával csökkentsék.

A reklámadóval összefüggő bizottsági és bírósági álláspont

A Bizottság a 2016. november 4-i határozatában úgy ítélte meg, hogy a Magyarország által elfogadott adóintézkedés mind annak progresszív szerkezete, mint pedig az elhatárolt veszteségek levonásának lehetősége miatt a belső piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősül, és elrendelte a nyújtott támogatásoknak a kedvezményezettektől való azonnali és tényleges visszatéríttetését.

A Magyarország keresete alapján eljáró Európai Unió Törvényszéke a 2019. évben hozott ítéletében megsemmisítette ezt a határozatot, megállapítva, hogy a Bizottság tévesen helyezkedett arra az álláspontra, hogy a szóban forgó adóintézkedés és az elhatárolt veszteségek részleges levonhatóságának mechanizmusa szelektív előnyt képez. A Törvényszék a keresetben foglalt további jogalapok tekintetében nem foglalt állást.

A 2021. március 16-án kihirdetett C-596/19. P. sz. Bizottság kontra Magyarország ügyekben hozott ítéletben a Bíróság elutasította a Bizottság által a megtámadott ítéletekkel szemben benyújtott fellebbezést. A Bizottság arra hivatkozott, hogy a Törvényszék annak megállapításával, hogy az árbevétel szóban forgó megadóztatásainak progresszív jellege nem járt szelektív előnnyel, megsértette az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését.

A reklámadó fenntartását lehetővé tevő bírósági érvek

A Bíróság az állami támogatások kapcsán hangsúlyozta, hogy a belső piac alapvető szabadságainak területén megállapított azon elvet, amely szerint az uniós adójogi harmonizáció jelenlegi állapotában a tagállamok szabadon határozhatják meg az általuk legmegfelelőbbnek ítélt adóztatási rendszert, ily módon az árbevételen alapuló progresszív adóztatás alkalmazása az egyes tagállamok mérlegelési jogkörébe tartozik , feltéve hogy a szóban forgó intézkedés alapvető jellemzői egyáltalán nem foglalnak magukban nyilvánvalóan hátrányosan megkülönböztető elemet.
A Bíróság kiemelte, hogy valamely általános hatályú intézkedés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak történő minősítését illetően a szelektív előnyre vonatkozó feltétel annak megvizsgálását követeli meg, hogy az intézkedés alkalmas-e arra, hogy bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos áruk termelésé t előnyben részesítsen más összehasonlítható  vállalkozásokkal és áruk termelésével szemben, és amelyek  hátrányosan megkülönböztetőnek minősíthető, eltérő bánásmódban részesülnek. Közelebbről, támogatási rendszer fennállása esetén a Bizottság feladata, hogy a referencia-rendszer, vagyis az érintett tagállamban alkalmazandó „normál” adórendszer azonosítását követően bizonyítsa, hogy a szóban forgó adóintézkedés eltér e referencia-rendszertől, mivel különbséget tesz az utóbbi rendszer által kitűzött célra tekintettel összehasonlítható ténybeli és jogi helyzetben lévő gazdasági szereplők között, anélkül ugyanakkor, hogy a szóban forgó rendszer jellegére vagy felépítésére tekintettel igazolással szolgálna.

A Bíróság szerint az adójogi autonómia nem képezi harmonizáció tárgyát, a tagállamok szabadon határozhatják meg az általuk legmegfelelőbbnek ítélt adóztatási rendszert, és adott esetben progresszív adóztatást vezethetnek be. Mindez azt is jelenti, hogy nem ellentétes az állami támogatásra vonatkozó uniós joggal, ha a tagállamok olyan progresszív adómértékek alkalmazása mellett döntenek, amelyek az adóalanyok teherviselési képességének figyelembevételére irányulnak, továbbá e jog arra sem kötelezi a tagállamokat, hogy a progresszív adómértékek alkalmazását kizárólag a nyereségekre kivetett adókra korlátozzák, kizárva ezzel az árbevételen alapuló adókat.

A Bizottság feladata (lett volna) annak bizonyítása, hogy valamely nemzeti adóintézkedés jellemzőit olyan nyilvánvalóan hátrányosan megkülönböztető módon alakították ki, hogy azokat ki kell zárni a referencia-rendszerből.

Mindez megmutatkozhat többek között valamely olyan adóztatási kritériumra vonatkozó választásban, amely nem áll összhangban az ezen intézkedés által elérni kívánt céllal.

A Bíróság megállapította, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy a magyar jogalkotó által hozott intézkedések jellemzőit nyilvánvalóan hátrányosan megkülönböztető módon alakították ki azzal a céllal, hogy megkerüljék az állami támogatásokra vonatkozó uniós jogból eredő követelményeket.

E körülmények között a Törvényszék a megtámadott ítéletekben kimondta, hogy a Bizottság tévesen utalt egy hiányos és fiktív referencia-rendszerre, amikor úgy ítélte meg, hogy a szóban forgó adóintézkedésekhez kapcsolódó progresszív adótábla nem képezi részét annak a referencia-rendszernek, amelyre tekintettel ez utóbbi intézkedések szelektív jellegét értékelni kellett.

Végül a Bíróság kimondja, hogy a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor megállapította, hogy a magyar hatóságok elhatárolt veszteségek részleges levonhatóságára vonatkozó átmeneti mechanizmus elfogadásával nem keletkezett szelektív előny.  A nyereséget figyelembe vevő intézkedés bevezetése ugyanis összefüggésben állt a magyar jogalkotó által a reklámadó elfogadásával elérni kívánt újraelosztási céllal.

A fenti indokok alapján a Bíróság a Bizottság által a megtámadott ítéletekkel szemben benyújtott fellebbezéseket teljes egészében elutasítja, s megállapította, hogy a kiskereskedelmi ágazatban kivetett magyar reklámadó nem sérti az állami támogatásokra vonatkozó uniós jogot.