Szabadság- Szeretem?
Olvasási idő: 3 perc
Ez a tartalom 1818 napja jelent meg, lehetséges, hogy az itt szereplő információk már nem aktuálisak.
Legfrissebb tartalmainkat itt érheti el.
A szabadság kiadásával összefüggő egyik leggyakoribb kérdés, hogy mit lehet kezdeni a ki nem adott, vagy „bennmaradt” szabadsággal és hogy kifizeti-e a munkáltató vagy sem. Tekintsük át, melyek a szabadság kiadásának törvényi szabályai, amelyekhez – egyfajta minimumként – minden munkáltatónak igazodnia kell.
A szabadság kiadásának általános szabályai
A szabadságot a munkáltató adja ki minden esetben, azzal, hogy a kiadás előtt a munkavállalót előzetesen meg kell hallgatnia. A szabadság napjai közül hét napról – egy évnél rövidebb munkaviszony esetében annak arányos részéről – a munkavállaló saját maga dönt, erről azonban a munkáltatót 15 nappal előzetesen tájékoztatnia kell. A munkavállaló által kért szabadságokat pedig legfeljebb két részletben kell kiadni. Fontos megjegyezni azonban, hogy a munkaviszony első három hónapjában nem kötelező kiadni a munkavállaló számára az általa kért szabadságot az Mt. 122. § (2) bekezdése alapján.
A munkavállaló teljesebb körű regenerálódását leginkább az Mt. 122. § (3) bekezdésében meghatározott évi egyszeri, legalább 14 egybefüggő napra (ami nem munkanap!) vonatkozó rendelkezése szolgálja. A 14 nap kiszámításakor előfordulhat az is, hogy ha a 14 napon belül volt 4 pihenőnap, valamint egy munkaszüneti nap, akkor a kiadott szabadságnapok száma 9 lesz.
A munkavállaló teljesebb körű regenerálódását leginkább az Mt. 122. § (3) bekezdésében meghatározott évi egyszeri, legalább 14 egybefüggő napra (ami nem munkanap!) vonatkozó rendelkezése szolgálja. A 14 nap kiszámításakor előfordulhat az is, hogy ha a 14 napon belül volt 4 pihenőnap, valamint egy munkaszüneti nap, akkor a kiadott szabadságnapok száma 9 lesz.
Ahogy a munkavállalónak a szabadság kivétele előtt 15 nappal szólni kell a munkáltatónak, úgy a munkáltatót is terheli ugyanez a kötelezettség, amikor szabadságot ad ki a munkavállaló számára.
A szabadság elszámolása év közben megszűnő munkaviszonynál
óTalán az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés a szabadság kiadásának körében az, hogy mit lehet kezdeni a ki nem adott, vagyis az ún. „bennmaradt” szabadsággal, illetve, hogy azt kifizeti-e, azaz megváltja-e a munkáltató vagy sem.
Az általános szabály szerint a szabadságot megváltani nem lehet.
A főszabály kivételéről rendelkezik az Mt. 125. §-a, amely alapján a szabadság megváltandó abban az esetben, ha a munkáltató az arányos szabadságot nem adta ki. Ez azt jelenti, hogy ha a munkaviszony megszűnéséig nem sikerül kiadni azon mértékű szabadságot, ami az esedékesség évében arányosan járt volna a munkavállaló számára, akkor azokat a napokat ki kell fizetni. Elő szokott fordulni azonban az a megoldás is, hogy a munkáltatók már nem szeretnének nagyobb költséget fizetni a munkavállaló számára, vagy a munkavállaló még él azzal a jogával, hogy néhány napról még dönthet, hogy mikor menne el szabadságra az Mt. 122. § (1) bekezdés alapján. Így a munkáltató vagy a munkavállaló úgy dönt, hogy még a munkaviszony megszűnését megelőzően a szabadságok ki lesznek adva, így azok megváltására nincs szükség. Munkáltatóként fontos azonban megjegyezni azt, hogy ha a munkavállaló már a felmentési idejét tölti – azaz munkaviszonyban van, de nincs munkavégzési kötelezettsége –, úgy ezen napokra tilos kiadni a szabadságot. Munkavállalóként pedig nem lehet azt kérni a szabadság pénzbeli megváltása mellett, hogy ezzel a munkaviszony ideje is meghosszabbodjon.
Végül az is előfordulhat, hogy a munkavállaló számára több szabadság lett kiadva, mint amennyi az esedékesség évében arányos mértékben járt volna. Érdekes módon erre az esetre vonatkozóan a törvény nem tartalmaz kifejezett rendelkezést – annak ellenére, hogy a korábbi Mt. még rendelkezett erről –, így ennek megítélésére többféle álláspont is kialakult.
Végül az is előfordulhat, hogy a munkavállaló számára több szabadság lett kiadva, mint amennyi az esedékesség évében arányos mértékben járt volna. Érdekes módon erre az esetre vonatkozóan a törvény nem tartalmaz kifejezett rendelkezést – annak ellenére, hogy a korábbi Mt. még rendelkezett erről –, így ennek megítélésére többféle álláspont is kialakult.
További érdekesség, hogy a törvényi indoklásban nem került feltüntetésre az, hogy miért került ki a munka törvénykönyvéből az erre vonatkozó rész. A régi Mt. 136. § (2) bekezdése szerint a munkavállalónak vissza kellett fizetni a különbözetre kifizetett munkabért néhány kivételtől eltekintve. Az egyik álláspont szerint – törvényi rendelkezés hiányában – nem lehet visszakövetelni a munkavállaló részére kifizetett munkabért, így ezen álláspont alapján a jogalkotó a korábbi rendelkezést nem kívánta alkalmazni a későbbiekben. A másik álláspont szerint a munkabér visszakövetelhetősége más törvényi rendelkezésekből levezethető. Utóbbi álláspont alapján az arányosított mértéken felül igénybe vett rendes szabadságra járó díjazás azon az alapon követelhető vissza, hogy azt jogalap nélkül kifizetett munkabérnek lehet minősíteni, és így az 60 napon belül visszakövetelhető a munkáltató által. Továbbá az utóbbi álláspont képviselői arra is hivatkoznak, hogy a munkáltatónak lehetősége van tájékoztatni a munkavállalóját a munkabér tárgyhónapjára vonatkozó elszámolását követő 20 napon belül, ha az elszámolást követően bekövetkező ok egyben az elszámolás módosítását is szükségessé teszi. A munkavállaló tehát a tárgyhónapban kiveszi a szabadságot olyan mértékben, amellyel már túllépi az arányosított mértéket, azonban a munkáltató legfeljebb csak ezen tárgyhónapban kivett szabadságokra járó díjazást követelhetné vissza. A jogirodalom nem egységes ebben a kérdésben, azonban a bírói gyakorlat során egyelőre nem merült fel ezen kérdés megválaszolása az utóbbi időszakban.
