Lakásbérleti szerződés – egy többszintű és többszörösen különös szabályozás
Olvasási idő: 3 perc
A lakásbérleti szerződést új Polgári Törvénykönyv már bővebben tárgyalja, jogrendünk azonban továbbra is külön törvényben szabályozza. Ennek nyilvánvaló okai a szerződéssel összefüggésben felmerülő szociális szempontok és ebből adódó esetleges különös sajátosságok (a bérbeadó specialitása, a bérleti díj jogszabályi meghatározása stb.). A lakásbérletre vonatkozó jellegzetességek áttekintése után töltse le mellékelt iratmintánkat és tekintse meg a többi, tudástárunkban található bérleti szerződést is!
A bérleti szerződés közvetett tárgya főszabály szerint bármilyen ingó- vagy ingatlan dolog lehet. A bérbeadó főkötelezettsége a dolog időleges használatba adása, vagyis az, hogy a bérlet közvetett tárgyát a bérlő rendelkezésére bocsássa. A Ptk. egyértelművé teszi, hogy a bérleti szerződés visszterhes: a bérlőt a dolog használatának fejében bérleti díj-fizetési kötelezettség terheli. A szerződési gyakorlatban a bérleti díjat jellemzően pénzben határozzák meg, elvi akadálya nincs azonban annak, hogy az ellenértéket valamely más dologban, vagy akár meghatározott – pénzbeli értékkel bíró – tevékenység kifejtésében határozzák meg.
A Ptk. nem ismeri el a római jogban még elfogadott ún. örökbérlet intézményét, s ebből következően a bérleti szerződés kizárólag a használat időleges átengedésére irányulhat. Akár határozott, akár határozatlan időre jön tehát létre a bérleti szerződés, a bérlő minden esetben csak ideiglenes jelleggel – a bérleti szerződés tartamára – válhat a dolog jogszerű használójává.
A bérleti szerződés megkötéséhez a Ptk. nem kíván meg alakszerűséget, ebben a körben ugyanakkor jeleznünk kell, hogy a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról 1993. évi LXXVIII. törvény (Ltv.) 2. § (5) bekezdése kifejezetten kimondja, hogy a lakásbérleti szerződés érvényességéhez a szerződés írásba foglalása szükséges.
A lakásbérleti szerződés – kiemelt társadalmi jelentősége miatt – a bérleti szerződés önállóan nevesített altípusaként került szabályozásra. Ennek oka, hogy a lakásbérleti szerződések szabályozása körében a klasszikus magánjogi szempontok mellett további, elsősorban szociális jellegű szempontok is szerepet kapnak. A lakásbérlet jogi szabályozottsága tehát többszintű: a szerződéstípust egyfelől szabályozza a Ptk., másfelől pedig a – többször módosított – lakások és helyiségek bérletére, valamint elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. számú törvény (Ltv.), továbbá egyes önkormányzati és miniszteri rendeletek.
Jóllehet, a Ptk. továbbra sem kívánja minden részletre kiterjedően szabályozni a lakásbérleti szerződést, a korábbihoz képest valamivel cizelláltabb szabályokat tartalmaz: a törvény maga szabályozza a bérlő és a bérbeadó legfontosabb jogait és kötelezettségeit.
Az Ltv-vel szemben ugyanakkor a Ptk. nem a „lakás”, hanem a „lakás céljára szolgáló ingatlan” fogalmából indul ki. A lakás fogalmát az Ltv. 91/A §-a határozza meg. Eszerint a lakás olyan összefüggő helyiségcsoport, amely a helyiségei, közművesítettsége, melegvíz-ellátása, és fűtési módja alapján valamelyik komfortfokozatba (összkomfortos, komfortos, félkomfortos, komfort nélküli) sorolható. A Ptk. által használt lakás céljára szolgáló ingatlan fogalmából viszont az következik, hogy a Ptk. lakásbérletre vonatkozó rendelkezéseit nem kizárólag azokra a szerződésekre kell alkalmazni, amelyeknek az Ltv. 91/A §-a szerinti lakásingatlan a tárgya, hanem valamennyi olyan ingatlanbérleti szerződésre is, amelynek célja az, hogy a bérlő az ingatlanban életvitelszerűen lakjon.
