Hiányok és hiányosságok - A munkaerő és munkabér – Interjú

Az elmúlt évek a kormány és a szakmai szervezetek között történő tárgyalásai nyomán mondhatni, szép eredmények születtek nemcsak a munkavállalók szemszögéből (minimálbér és garantált bérminimum emelés), de a munkáltatók szempontjából is, hiszen idén januártól jelentősen csökkentek a munkáltató által fizetendő járulékok az alkalmazottak után. Ön mint az egyik fő tárgyaló mennyire elégedett a járulékcsökkentés mértékével?

 

Tavaly nyáron igen részletes javaslatot tettünk a kormány elé arra vonatkozóan, hogy az általánossá vált és egyre súlyosbodó munkaerőhiányt hogyan tudnánk orvosolni. Ennek csak egy része volt a járulékcsökkenés. Ma Magyarországon évente 40-50 ezer fővel csökken pusztán természetes úton a munkaerő kínálat és ez a szám sajnos egyre csak nő. Ebben nincsenek benne azok, akik külföldre mennek munkát vállalni, csak az elöregedő népesség miatt kieső munkaerőt tartalmazza. Sokkal kisebb azok a száma, akik belépnek a munkaerőpiacra, mint ahányan kilépnek onnan. Ezt persze súlyosbította az utóbbi években a Nyugat-Európába történő elvándorlás, ami leginkább a szakképzett munkaerőt érinti. A demográfiai hiányt csak generációs időtávban tudjuk orvosolni, hiszen még ha hirtelen minden nő szülni akarna, akkor is csak húsz év múlva lenne értékelhető munkaerőpiaci eredmény. Marad tehát a másik probléma, amit viszonylag rövidtávon próbálunk megoldani. Magyarországon az európai országok között az egyik legmagasabb a munkáltatói járulék, amit a vállalkozások nagyon nehezen termelnek ki. A járulékcsökkenésre vonatkozó javaslatunk meghallgatásra talált, a munkáltatói járulék öt százalékkal csökkent, és ismerve a költségvetés helyzetét, ennél sokkal többre nem is számítottunk, bár ez együtt járt egy igen jelentős béremeléssel, amit viszont mi ilyen mértékben nem szorgalmaztunk. Nem is a minimálbéremelés volt nagyon fájó (15 százalék), sokkal inkább a garantált bérminimum emelés (25 százalék). Ehelyett elég lett volna egy 10, illetve 15 százalékos béremelés. Összességében a munkaadók ezzel nem jártak jól, sőt, a számokat tekintve rosszabbul jártak, míg a költségvetés nem járt rosszul, mert bár a járulék öt százalékkal csökkent, a 27 helyetti 22 százalékot már a megemelt bérek után fizetik a munkaadók, tehát amit vesztenek a vámon, azt megnyerik a réven. Ezt persze az illetékesek jó előre kiszámolták. Tehát összességében a munkavállaló és az állam jól járt, a munkaadó viszont rosszabbul. Ráadásul a béremelés egy öt évre vonatkozó megállapodás, jövőre a megemelt szintet kell jelentősen emelni, és így tovább. Mindez a kkv-kat erősebben érinti, mert egy nagy multi ugyan nem örül ennek a kötelező béremelésnek, de mivel hatékonyabban működik, könnyebben kitermeli. És jobban megviseli az olyan szektorokat, mint például a kereskedelem, ahol sok a minimálbéres dolgozó. 

 

Ugyanakkor Ön azt nyilatkozta korábban, hogy az a munkáltató, aki nem emel bért, elvérzik.

 

Ez így van, de más dolog, ha a piac, a természetes folyamatok termelik ezt ki, vagy ha az állam kötelezi erre őket. A piac maga is szabályozza a béreket, illetve rostálja a munkaerőt is, hiszen a munkaerő megtartásáért a cégek amúgy is emelik a béreket, mert olyan céghez nem fog menni a dolgozó, amelyik nem bírja a piac által diktált béremelést, inkább akkor olyanhoz megy, amelyik valahogy kigazdálkodja. Ráadásul ezzel a központi, állami döntéssel a munkáltatók egymástól szipkázzák el a munkaerőt, hiszen akik többet tudnak fizetni, azok kapják a jobb munkaerőt. A béremelés arra viszont nem alkalmas, hogy a távozni kívánókat visszatartsa a külföldi munkától, amivel jelentősen többet lehet keresni, még ha vásárlóerő paritásban nem is annyira nagy a bérek közötti különbség, mint az abszolút számokban. Egy építőipari szakunkás vagy CNC marós eddig sem a garantált bérminimumot kereste. Közgazdaságtanilag a központi beavatkozás, szabályozás akkor hasznos, ha munkaerőtöbblet van, nem pedig akkor, ha munkaerőhiány. 

 

Akkor ezzel azt is mondhatjuk, hogy mindez a munkavállaló malmára hajtja a vizet, őt hozza helyzetbe?

 

Abszolút. Eddig mennyiségi problémákról beszéltünk, de ez minőségi probléma is. Az elvándorlás és a demográfiai csökkenés miatt minőségileg is romlott a munkaerőkínálat az elmúlt években. Néhány évvel ezelőtt ha itt a bankban meghirdettünk egy állást, akkor a százötven jelentkező közül kellett egy listát készíteni, majd arról kiválasztani az öt legjobbat. Ma nekem kell meggyőznöm a mindössze néhány jelentkező közül a legjobbat és eladnom neki a vállalatot. Kevesebb a jelentkező, az ambiciózusabbak, képzettebbek és mobilisabbak egy része már külföldre ment, én azokból válogathatok, akik itthon maradtak. 

 

Hogyan lehetne a kínzó munkaerőhiányt orvosolni?

 

Egyszerre több módon. Először is bizonyos szektorokban, mint amilyen például az építőipar, lehetne külföldről toborozni munkaerőt. Ukrajna közel van, relatíve hasonló kultúrkör, az onnan szervezetten érkező munkaerő nagyban javítana a helyzeten. Másodsorban a szakképzést kellene alaposan átalakítani és megerősíteni, harmadrészt az államot kéne jócskán leépíteni, mert még mindig fölöslegesen duzzadt. 

 

Beszéltem az építőipari szakmai szövetség elnökével, aki szintén az ukrajnai munkaerőimportot szorgalmazza, de semmi esetre se úgy, hogy az állam és a munkaadó vállalkozó közé beálljon a munkaerő-közvetítő, a maga hasznát levéve. Ön HR-esként is ezt hogyan látja?

 

Én ezzel nem teljesen értek egyet. Lehet az a munkaerő-közvetítés állami is, mármint helyi állami Ukrajnában, hiszen sokkal eredményesebb tud lenni, mint ha én mint vállalkozó kimegyek Donyeckbe és azt mondom, hogy tessék, lehet jönni Magyarországra dolgozni. A helyi munkaerő-közvetítő jobban ért hozzá és hatékonyabb. Egy 40-50 ezer fős tömeg esetében a toborzást valahogy meg kell szervezni. Nyilván persze a közvetítő sem barátságból dolgozik. De kétoldalú egyezmény valóban kéne. Az állam nemrég tendert hirdetett, ha jól emlékszem, 80 millió forint értékben azoknak a cégeknek, amelyek ennek az együttműködésnek a keretrendszerét ki tudják valahogy alakítani.

 

A szakképzést hogy lehetne átalakítani? Nyilván ez is, ha nem is generációs, de hosszabb távú, éves-évtizedes projekt.

 

Az lenne a jó, ha a cégek minél inkább be tudnának kapcsolódni a képzésbe és a gyakorlati tapasztalatok elsajátításába. Ha a vállalatok az együttműködés során több dolgot el tudnának számolni szakképzés címen, akkor jobban belevágnának. Tehát a tanulókon túl a vállalkozásokat is sokkal érdekeltebbé kéne tenni. Emellett a szakiskolákat, szakintézményeket jobban kellene gépesíteni és a tanárokat is jobban meg kellene becsülni. 

 

Az is a program része volt, ha jól tudom, hogy a közmunkásokat valahogy vissza kellene terelni az elsődleges munkaerőpiacra. Már akit lehet.

 

Mivel igen széles rétegről van szó, természetesen ennek a rétegnek a visszaterelése is nagy eredményt hozhat. Motiválni kell magát a közmunkást úgy, hogy jelentős különbséget tartunk fenn a közmunkabér és a minimálbér között, hogy megérje a közmunkásnak a piacon elhelyezkedni. Erre például jó volt a minimálbér emelés, mert növelte a különbséget a közmunkáért kapható 52 ezer forint és a minimálbér nettó 80 ezer forintja között. A közmunkabér az idén csak kis mértékben emelkedett, tehát nőtt a különbség. Amíg alig tízezer forint volt a differencia, nem nagyon érte meg állást keresni. Egy piaci minimálbéres állásban ugyanis keményen teljesíteni kell (nagyon sok kereskedelmi, vendéglátóipari, szolgáltatói állás ilyen) a közmunkába viszont a legtöbbször nem kell beleszakadni, mellé még egy-két órában lehet ezt-azt, kisebb munkákat vállalni, s ha nagyjából ugyanaz a két bér, mint ahogy eddig volt, az nem motiváló erő egy közmunkás számára. Másrészt képezni kellene a közmunkásokat, új utak, szakmák, képzések vagy átképzések felé terelni őket, mert egy részük, becsléseink szerint harminc százalékuk alkalmas lenne arra, hogy a piacon helyezkedjen el. Harmadrészt mindehhez megfelelő jogszabályi környezet kell, tehát az államnak is arra kéne törekedni, hogy a jobbakat felszívja a versenyszféra, mert ez neki is jobb.

 

Pedig gyakran a munkaügyi hivatalok közvetítenek ki diplomás embereket közmunkára, ami önmagában nonszensz.

 

Ez sajnos valóban nem túl jó gyakorlat.

 

Az átképzés és az életközepi pályamódosítás nem segíti természetes módon a munkaerőhiányt? Egyre nagyobb „divat” manapság, van, akinél kényszer, hogy élete közepén, a negyvenes éveiben 180 fokos fordulatot vesz és teljesen mással kezd el foglalkozni.

 

De igen, a pályamódosítókat is abszolút fel tudja szívni a piac, ez mindenképp egy pozitív dolog, hiszen ha valaki vált, pláne egy bizonyos kor felett, már több évtizedes élettapasztalattal, az már eleve bátorságot és mobilitást feltételez. Ráadásul ezek az emberek elszántabbak, kitartóbbak, motiváltabbak, mert egy óriási döntésen vannak túl.

 

Ön szerint a tapasztalat vagy a motiváció számít jobban?

 

Mindenképp a motiváció. Aki ugyanis motivált, az mindent meg tud tanulni, mert meg akar.

 

Olvastam egy felmérést, miszerint a férfiak már akkor jelentkeznek egy állásra, ha az elvárásoknak csak a hetven százalékát teljesítik, ellenben a nők csak akkor, ha mind a százat.

 

Ez így van nálunk is, itt a bankban. A férfiak sokkal könnyebben átugranak a hiányosságaikon. A hölgyeket mindig buzdítjuk, hogy próbáljanak bátrabbak lenni a belső álláspályázatokon is. De egy amerikai is jobban eladja magát, mint egy magyar. Ezeknek kell a HR-esnek mögé látni.