Szabadság kiadása veszélyhelyzetben

Magyarország Kormánya a veszélyhelyzet kihirdetéséről szóló 40/2020. (III. 11.) Korm. rendeletben az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó COVID-19 humánjárvány következményeinek elhárítása, valamint a magyar állampolgárok egészségének és életének megóvása érdekében 2020. március 11-én Magyarország egész területére kiterjedő veszélyhelyzetet hirdetett ki. A veszélyhelyzet gazdasági következményei indokolta különös munkajogi szabályozást a koronavírus világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében szükséges azonnali intézkedésekről szóló 47/2020. (III. 18.) Korm. rendelet (a továbbiakban: 47/2020. Korm. rendelet) 6. §-a tartalmazza, ennek (4) bekezdése ad lehetőséget a munkaviszony alanyainak arra, hogy megállapodásukkal az Mt. rendelkezéseitől akár a munkavállaló hátrányára is, szabadon eltérjenek. Fontos kiemelni, hogy a rendelet is csupán a felek megegyezésen alapuló közös megállapodása útján engedi meg az Mt.-től való eltérést, a munkáltató egyoldalúan nem jogosult az Mt. egyébként is irányadó szabályaitól eltérni. Ugyan a megállapodás írásba foglalását a rendelet nem írja elő, a későbbi jogviták elkerülése érdekében érdemes a szokásos szabályoktól való eltérés szándékát írásban is lefektetni.

A szabadság kiadásának szabályai a veszélyhelyzetben

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 122. § (1) bekezdése alapján a szabadságot a munkavállaló előzetes meghallgatását követően a munkáltató adja ki. A szabadság kiadásának időpontját illetően – szűk körű, alább részletezett kivétellel – tehát a döntés végső soron a munkáltató kezében van, veszélyhelyzetben, illetve azon kívül is, ő jogosult egyoldalúan meghatározni, hogy a munkavállaló mikor részesüljön fizetett szabadságban. Döntésének meghozatalát megelőzően ugyan a munkáltató köteles meghallgatni a munkavállalót preferenciáiról, azonban annak kérelme nem kötelező rá nézve, őt kívánalmaitól eltérő időpontban is szabadságra küldheti. A jelenleg fennálló veszélyhelyzetre nézve kijelenthető, hogy ha a munkáltató gazdasági érdeke megköveteli a munkavállalók szabadságra küldését, a munkavállaló egyéni igényeinek – ismét csak az alább taglalt kivétellel – a szokásosnál is kisebb a súlya.

A jogalkotó a fentiek alól törvényi kivételt képez, mikor úgy rendelkezik, a munkáltató évente hét munkanap szabadságot legfeljebb két részletben a munkavállaló kérésének megfelelő időpontban köteles kiadni. A munkavállaló azon kérésének, melyben a szabadság kiadásának időpontjaként a munkaviszony első három hónapját, azaz jellemzően a próbaidőt jelöli meg, a munkáltató nem köteles eleget tenni. Ha a munkavállaló munkaviszonya év közben kezdődött, szabadsága arányos részéről rendelkezhet [Mt. 122. § (2) bekezdés]. A két szabály összeolvasásával megállapítható, hogy ugyan a szabadság kiadásáról a munkáltató egyoldalúan dönt, évente hét nap szabadság időpontjáról a munkavállaló jogosult dönteni. E jogáról a munkavállaló egyébként nem mondhat le, hiszen az Mt. II. részében szereplő rendelkezésekről a felek csak a munkavállaló előnyére térhetnek el [Mt. 43. § (1) bekezdés], most, a veszélyhelyzetben azonban a felek megállapodhatnak úgy is, hogy a munkavállalót megillető valamennyi szabadság a munkáltató rendelkezése szerinti időpontban adható ki. Amennyiben azonban a munkavállaló ehhez beleegyezését nem adja, a munkáltató hét munkanap szabadságról nem jogosult rendelkezni akkor sem, ha a munkavállaló most még nem jelöli meg a szabadság kiadásának kért időpontját.

A veszélyhelyzetre tekintettel a jogalkotó lehetőséget adott a munkáltatónak arra is, hogy a munkavállaló munkaidő-beosztását határidő nélkül módosítsa [47/2020. Korm. rendelet 6. § (2) bekezdés a) pont]. E tekintetben kiemelt jelentőséggel bír, hogy a szabadság kiadása és a munkaidő-beosztás egymástól független munkáltatói rendelkezések, a munkavállaló szabadság időpontjáról történő értesítésére nem a munkaidő-beosztás által kerül sor, arra eltérő határidő irányadó. A szabadság kiadásának időpontját – a munkaidő-beosztástól eltérően – legkésőbb a szabadság kezdete előtt tizenöt nappal kell közölni a munkavállalóval [Mt. 122. § (4) bekezdés]. A szabadság időpontja közlésére tekintettel a veszélyhelyzet idejére a 47/2020. Korm. rendelet nem határozott meg speciális szabályt, tehát e szabálytól is csupán a felek megállapodása útján lehet eltérni a különleges jogrend ideje alatt. Amennyiben tehát a munkavállaló beleegyezik abba, hogy számára a munkavállaló 15 napon belül szabadságot adjon ki, erre lehetőség van, a szabadság kiadását azonban a törvényi határidő figyelmen kívül hagyására hivatkozva el is utasíthatja.  Amennyiben az elutasításra sor kerül és a munkáltató a munkavállalót munkaszerződés szerinti munkaidejében foglalkoztatni nem tudja, a munkavállalónak állásidőre járó munkabére fizetendő [Mt. 146. § (1) bekezdés].

Időarányosnál több szabadság kiadása – a visszakövetelés lehetőségei

Amennyiben a munkáltató azzal próbálja áthidalni az átmeneti leállás, visszaesés okozta gazdasági törést, hogy a munkavállalónak a veszélyhelyzet során kiadja az őt 2020-ban megillető éves szabadság egészét, vagy legalábbis nagy részét, a munkaviszony későbbi megszüntetésével előállhat egy olyan helyzet, mely szerint a munkavállaló az őt megillető időarányos szabadságnál a munkaviszony megszűnéséig több szabadságot kapott. Ez a munkáltató szempontjából egyben azt is jelenti, hogy a munkavállalónak a kiadott szabadságokra tekintettel magasabb összegű távolléti díjat fizetett ki, mint amennyi neki a munkában töltött időt tekintve, időarányosan járt volna. Az így kifizetett távolléti díj munkavállalótól történő visszakövetelése – míg azt a korábbi 1992-es Munka Törvénykönyve kifejezetten kötelezővé tette – a Mt. alapján ún. szürke zónának, nem egyértelműen jogszerű, de nem is egyértelműen jogszerűtlen gyakorlatnak minősül.

Már ismert, hogy a szabadság kiadására a munkáltató jogosult, a szabadság kiadása az ő felelősségi körébe tartozik [Mt. 122. § (1) bekezdés]. Ennek megfelelően, ha a munkavállaló az időarányosnál nagyobb mértékű szabadságban részesült, azt a köznyelvben elterjedt kifejezéssel nem ő „vette túl”, hanem a munkáltató „adta túl”. A munkavállaló nem dönthetett arról, hogy éves szabadsága mikor kerüljön kiadásra, ha tehát a túladott szabadságra tekintettel több távolléti díjban részesült, mint amennyi neki egyébként járna, azt a munkaviszony megszűnésének jogcímétől függetlenül nem köteles visszafizetni. Ugyanakkor a törvény nem tiltja, hogy a munkáltató ezt az összeget követelje a munkavállalótól, a munkaviszony megszűnésekor, a felek elszámolása során a túladott szabadságra tekintettel a munkavállalónak kifizetett távolléti díj, annak kifejezett hozzájárulása esetén levonható munkabéréből [Mt. 161. § (1) bekezdés]. A levonáshoz nem elég azonban a munkavállaló előzetes, általános hozzájáruló nyilatkozata, a levonás jogszerűségéhez elengedhetetlen, hogy a munkavállaló a levonáshoz a túladott szabadság és az arra tekintettel kifizetett távolléti díj összegét ismerve a pontos összeg levonásához adja beleegyezését. A távolléti díj visszafizetése nem jelenti azt, hogy a szabadság, melyre tekintettel az kifizetésre került, ki nem adottnak minősülne, a szabadság visszavonásáról ebben az esetben sincs szó, a visszafizetés csupán a felek közti elszámolás részének tekintendő. A munkavállaló hozzájárulása esetén sem követelhető azonban vissza a felmondási idő alatt túladott szabadságra tekintettel kifizetett távolléti díj, ha a munkáltató a szabadságot úgy adta ki, hogy számára már ismert volt a munkaviszony megszűnésének időpontja, ha a munkáltató biztosan tudta, hogy az időarányosnál több szabadságot ad ki, a levonás ilyenkor joggal való visszaélést valósítana meg [Mt. 7. § (1) bekezdés].